Gyöngyékszerek, gyöngykötött viselet-kiegészítők

Kötött érmelegítők

érmelegítők

Az okostelefonok, tabletek térnyerésével újra divatossá válik egy – a múlt század közepéig általánosan használt – öltözékkiegészítő: az érmelegítő. (angolul: wristwarmer, wristler, németül: der Pulswärmer, das Müffchen, franciául: manchette)
Ez a ruhadarab – ellentétben a kesztyűvel – úgy melegíti a kezet, hogy közben az ujjakat szabadon hagyja. Ezért nem is csoda, hogy újra terjedni kezd a viselése. Nem kizárólag utcai viseletként lehet hasznos. Akik sokat dolgoznak számítógép előtt, tapasztalhatják, hogy egér- és billenytűnyűvő tevékenységük során télen-nyáron fázóssá válik a kezük. Akár odáig is fajulhat a dolog, hogy megfájdul a csuklóizületük a hideg asztallappal történő folyamatos érintkezés során. Ezt a problémát is meg lehet előzni egy divatos érmelegítővel.

A kesztyűk használatának múltjáról így ír az egyik életpályákról, szakképesítésekről szóló portál:

“A finom kesztyű egykor a kiváltságosok előjoga volt, az előkelőségek még a 17–18. században is – az elegancia hangsúlyozására – sokszor nem is a kézre húzva, csak kézben tartva viselték. A rangot kifejező, ám vékony kesztyű felett a karmantyú, vagy muff melegítette a kezet. […]
A közemberek kezére védőruhaként kellett a kesztyű. A középkorban a ruhák kézfejnél is hosszabb ujjai védtek a hideg ellen, olykor bokáig is érő ujjakkal. A 15. században még Európa-szerte használatos hosszú és később már rövidebbre is szabott ruhaujjakat a kézfej felett még leppentővel, kutyafüllel vagy széles toldással látták el. Ezeket lehajtva a hideg ellen védelmet nyújtottak, visszahajtva pedig széles kézelőt képeztek. A bokáig érő szűk ujjak Európa keleti szélén, az oszmán-török felső kaftánokon és a moszkvai orosz köntösökön a 17. századig használatban voltak.
Bizonyos munkákhoz kimondottan védőkesztyűre volt szükség, amelyek egyujjas és kétujjas változatait a szántóvető parasztok, pásztorok és ötujjasan a korábbi századokban a halászok is használták. A 16–17. században az angol háztartásokban cselédbér tételei voltak a kesztyűk, amelyek között vastag anyagból szabott és kötött kesztyűk is voltak. Megfelelőik a 17–18. század fordulóján hazai mesterek termékei között is megtalálhatók.
Ezeknél sokkal gyakoribbak, közkedveltebbek voltak a bőrkesztyűk. Hazai kesztyűseink az európai elit igényeit is kielégítő, legfinomabb bőrökből és legújabb technikákkal készült termékeinek vásárlói nem közembereink soraiból kerültek ki. A cselédek, parasztemberek, katonák, kevésbé tehetős közemberek rókaláb- és ködmön-, azaz báránybőrből varrt kesztyűt hordtak. Volt közöttük egyujjas, ill. hüvelykujjas kesztyű és ötujjú, azaz ujjas is. Ekkoriban már a kötött érmelegítő sem ment ritkaságszámba: az ujjak tövéig ért, és a kézelő alá tűrve rögzítették a csuklóra.
A szűcs készítette bőr- vagy az idővel házilag is kötött kesztyűk mindvégig alantasabbak maradtak kesztyűsöktől vásárolható társaiknál.”

A néprajzi lexikonban az alábbi definíciót olvashatjuk:

Csuklómelegítő: “(rendszerint gyapjúszálból) kötött, kb. 10 cm hosszú, csőszerű ruhadarab, amelyet csuklóra húznak. Népi nevei: érmelegítő, kézszármelegítő, kézszárravaló, lélekmelegítő, tuszli stb. Mo. különböző tájain igen szórványosan viselték a 20. sz. első felében. Többnyire sötét színű, gyakran keresztirányban színes csíkokkal élénkített. Téli utcai viselet, főként hosszú ujjú ujjasokhoz veszi fel mindkét nem. A nőké néha hímzett, gyöngyözött. Ilyen csuklómelegítőt rövid ujjú ruhához is és templomba is felvesznek, bizonyos délszláv viseletekben menyasszonyi ruhához is. – Irod. Horváth Terézia: Kapuvár népviselete (Népr. Közl., 1972)”.

A férfiak, pontosabban a katonák viseletével kapcsolatban:

Dr. Batári Zsuzsanna néprajzkutató így nyilatkozott a a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Skanzen Galériájában az első világháború kitörésének századik évfordulója alkalmából “Ajándék a frontról” címmel 2014-ben megrendezett kiállításról szóló riportban: “a sapka, a sál, a kesztyű, az érmelegítő, mind praktikus ajándéknak minősült” a fronton harcoló katonáknak.
A Délmagyarország című szegedi lap 1915. évi számából például megtudhatjuk, hogy “a Szegedi Nőipari és Háziipari Egyesület Hadsegítő Bizottsága meleg ruhákkal látja el a frontra küldött katonákat […] de megemlítődik […] a Feministák Egyesületétől érkező 110 pár térdvédő, 96 pár érmelegítő, 8 hósapka és szőrme, vagy a szatymazi Kormányos Mihályné által küldött 2 vánkos, vagy a nyomdatulajdonos Várnay Dezső felesége által adott 250 levelezőlap”.
De manapság a nyolcvanas éveiket taposó asszonyokkal beszélgetve azt is megtudtam, hogy a második világháború idején a Vöröskereszt felhívására a leányiskolákban is szerveztek “stucnikötő akciókat”. A különböző frontokon harcoló katonák számára küldték el az elkészült érmelegítőket. Sőt 1941-ben a Színházi Magazin azt hirdette: „A legszebb szerep ismét az érmelegítők kötése” Ebben a szerepben mindjárt be is mutatta […] Bulla Elmát […]   A dámák is kötöttek, amíg a divatszalonban próbára vártak, teázásokon vagy baráti beszélgetések közben. Őket is mozgósította a Főméltóságú Asszonynak, Horthy Miklósnénak  […]  „melegszívű felhívása”.
Sajnos, ezek alig valamit, szinte semmit sem segítettek a Don-kanyarban hiányos öltözetük miatt a fagytól is folyamatosan szenvedő katonáknak…

Nyelvi érdekességek:

A bukovinai székelyek karmantyúnak is hívták. Ez áll Csibi Krisztina 2007-ben megjelent cikkében. Az 1940-es évek táján használt taksonyi tájnyelvről szóló gyűjtésében Hrotkó Géza “csuszli” megnevezéssel szerepelteti.

A természetjárás magyar nyelvéről így ír Brüll Emánuel az Erdélyi Gyopár című folyóirat 1938. évi egyik számában: “Aztán itt van ez a három régi ismerősünk, a stucni (vagy stucli), gamásni (vagy gamásli, kamásni és kamásli) és zokni. Mind a három német vendég (Stutzen, Gamasche, Socke), még pedig szívesen látott vendég, mert semmiképpen sem akarják nékik felmondani a szállást. Talán mondanom sem kell, hiszen mindnyájan jól tudják, hogy mind a háromnak van jó magyar neve; a stucni annyi mint szárharisnya, harisnya- szár, lábszárvédő; a gamásni magyar neve bokavédő, a zoknidé pedig kúria- vagy rövid harisnya, vagy még találóbb szóval bokaharisnya. A stucni-nak van még más jelentése is, jelenti ugyanis azt a gyapjúból vagy hárászból készült (kötött) hengeres valamit, melyet magyarul csuklóvédő-nek vagy érmelegítő-nek neveznek. Egy puska fajtát, karabélyfélét is stucni-nak neveznek, sőt egy pohárfajtának is ez a neve (karcsú, fölfordított csonka kúp az alakja), annak, amelyben bor-vagy málnafröccsöt, néhol sört szoktak fölszolgálni.”
A pilisi sváb falvakban stucninak nevezték a kályhacső-toldalékot is, sőt a kerékpárosok és más közlekedéssel kapcsolatban állók számára is ismerős lehet a szó, mint műszaki kifejezés.

Egy XX. századi szépirodalmi említés:

Azért a modern szerzőket se hagyjuk említés nélkül – álljon itt egy idézet Romhányi József Mézga Aladár kalandjai című örökbecsűjéből, abból a részből, amikor Mézga Géza  épp Aladár fiát neveli –  ” A fenti jelenetnek három hallgatója volt. A háromból hárman egymástól merőben eltérő érzelmekkel figyelték ezt a párbeszédet. Paula asszony (Mézga Gézáné szül. Rezevits Paula) közben egy érmelegítőt kötött télire. Úgy tűnt, hogy a kötés meglehetősen lekötötte a figyelmét. Szemét ugyan a megkötött pamutszemekről időnként fiára vagy férjére vetette, de nem kötött beléjük.” Az érmelegítő további sorsáról nem tesz említést az író, de a családtagokról, különösen Aladárról még számos izgalmas részlet kiderül.

Hol lehet ilyesmit látni manapság?

Érdemes megnézni Stiller Gáborné nagykanizsai alkotónak az Élő Népművészet 2015. évi, a Néprajzi Múzeumban rendezett kiállításon bemutatott, bronz oklevéllel díjazott munkáit a kiállításról kiadott katalógus 29/48. oldalán, illetve a magyar-szlovén együttműködésben megszervezett Kézműves Akadémia projekt Kézműves portékák a mindennapokra című kiadványában.

Aki színes gyöngyökkel ékesített változatot szeretne látni, érdemes felkeresnie a gyönki Német Nemzetiségi Tájház kiállítását.

A következő két képen látható több évtizeddel ezelőttről származó gyerekméretű érmelegítőből sajnos már csak egy fél pár van meg, Lieszkovszky Tiborné gyöngyfűző népi iparművész tulajdona.

stucni1

stucni2

Hogy készül?

Először fel kell fűzni a gyöngyöket a kötőfonalra – egy-egy párhoz mintától, mérettől függően kb. 500-2000 gyöngy szükséges – és a kötés közben a megfelelő helyekre kell igazítani minden egyes gyöngyszemet. Így nem kell attól félni, hogy lehullik a gyöngy viselés közben. Viszont ez nagyon aprólékos munkát igényel.

munkában

A következő képen a sárkányos készül éppen a “nyári műhelyemben”. Ehhez, bizony, már komoly mintarajzot kellett készítenem.  Soronként meg kellett számolni, hogy hány szemet kell gyönggyel, és hányat gyöngy nélkül lekötni. Ez nem egyszerű, mert akkor kell belekötni a mintát, mikor a munka visszáján haladunk, és csak akkor vesszük észre az esetleges tévesztést, amikor megfordítjuk a darabot.

nyári műhely

Szolgálati közlemény

Hamarosan megvásárolhatók lesznek mind a kész érmelegítők, mind az elkészítésükhöz a minták. Akit érdekel, kísérje figyelemmel a Nemesházi Gyöngymanufaktúra facebook-oldalát és a honlapot!

Ha hasznosnak találtad a cikket, vagy van olyan ismerősöd, akit érdekelhet, használd bátran a megosztás funkciót! Ha kérdésed van, felteheted itt, a kapcsolati űrlap segítségével, vagy a Nemesházi Gyöngymanufaktúra Facebook-oldalán keresztül is.

 

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

«
»

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.