Kötött érmelegítők
Az okostelefonok, tabletek térnyerésével újra divatossá válik egy – a múlt század közepéig általánosan használt – öltözékkiegészítő: az érmelegítő. (angolul: wristwarmer, wristler, németül: der Pulswärmer, das Müffchen, franciául: manchette)
Ez a ruhadarab – ellentétben a kesztyűvel – úgy melegíti a kezet, hogy közben az ujjakat szabadon hagyja. Ezért nem is csoda, hogy újra terjedni kezd a viselése. Nem kizárólag utcai viseletként lehet hasznos. Akik sokat dolgoznak számítógép előtt, tapasztalhatják, hogy egér- és billenytűnyűvő tevékenységük során télen-nyáron fázóssá válik a kezük. Akár odáig is fajulhat a dolog, hogy megfájdul a csuklóizületük a hideg asztallappal történő folyamatos érintkezés során. Ezt a problémát is meg lehet előzni egy divatos érmelegítővel.
A kesztyűk használatának múltjáról így ír az egyik életpályákról, szakképesítésekről szóló portál:
„A finom kesztyű egykor a kiváltságosok előjoga volt, az előkelőségek még a 17–18. században is – az elegancia hangsúlyozására – sokszor nem is a kézre húzva, csak kézben tartva viselték. A rangot kifejező, ám vékony kesztyű felett a karmantyú, vagy muff melegítette a kezet. […]
A közemberek kezére védőruhaként kellett a kesztyű. A középkorban a ruhák kézfejnél is hosszabb ujjai védtek a hideg ellen, olykor bokáig is érő ujjakkal. A 15. században még Európa-szerte használatos hosszú és később már rövidebbre is szabott ruhaujjakat a kézfej felett még leppentővel, kutyafüllel vagy széles toldással látták el. Ezeket lehajtva a hideg ellen védelmet nyújtottak, visszahajtva pedig széles kézelőt képeztek. A bokáig érő szűk ujjak Európa keleti szélén, az oszmán-török felső kaftánokon és a moszkvai orosz köntösökön a 17. századig használatban voltak.
Bizonyos munkákhoz kimondottan védőkesztyűre volt szükség, amelyek egyujjas és kétujjas változatait a szántóvető parasztok, pásztorok és ötujjasan a korábbi századokban a halászok is használták. A 16–17. században az angol háztartásokban cselédbér tételei voltak a kesztyűk, amelyek között vastag anyagból szabott és kötött kesztyűk is voltak. Megfelelőik a 17–18. század fordulóján hazai mesterek termékei között is megtalálhatók.
Ezeknél sokkal gyakoribbak, közkedveltebbek voltak a bőrkesztyűk. Hazai kesztyűseink az európai elit igényeit is kielégítő, legfinomabb bőrökből és legújabb technikákkal készült termékeinek vásárlói nem közembereink soraiból kerültek ki. A cselédek, parasztemberek, katonák, kevésbé tehetős közemberek rókaláb- és ködmön-, azaz báránybőrből varrt kesztyűt hordtak. Volt közöttük egyujjas, ill. hüvelykujjas kesztyű és ötujjú, azaz ujjas is. Ekkoriban már a kötött érmelegítő sem ment ritkaságszámba: az ujjak tövéig ért, és a kézelő alá tűrve rögzítették a csuklóra.
A szűcs készítette bőr- vagy az idővel házilag is kötött kesztyűk mindvégig alantasabbak maradtak kesztyűsöktől vásárolható társaiknál.”
A néprajzi lexikonban az alábbi definíciót olvashatjuk:
Csuklómelegítő: „(rendszerint gyapjúszálból) kötött, kb. 10 cm hosszú, csőszerű ruhadarab, amelyet csuklóra húznak. Népi nevei: érmelegítő, kézszármelegítő, kézszárravaló, lélekmelegítő, tuszli stb. Mo. különböző tájain igen szórványosan viselték a 20. sz. első felében. Többnyire sötét színű, gyakran keresztirányban színes csíkokkal élénkített. Téli utcai viselet, főként hosszú ujjú ujjasokhoz veszi fel mindkét nem. A nőké néha hímzett, gyöngyözött. Ilyen csuklómelegítőt rövid ujjú ruhához is és templomba is felvesznek, bizonyos délszláv viseletekben menyasszonyi ruhához is. – Irod. Horváth Terézia: Kapuvár népviselete (Népr. Közl., 1972)”.
A férfiak, pontosabban a katonák viseletével kapcsolatban:
Dr. Batári Zsuzsanna néprajzkutató így nyilatkozott a a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Skanzen Galériájában az első világháború kitörésének századik évfordulója alkalmából „Ajándék a frontról” címmel 2014-ben megrendezett kiállításról szóló riportban: „a sapka, a sál, a kesztyű, az érmelegítő, mind praktikus ajándéknak minősült” a fronton harcoló katonáknak.
A Délmagyarország című szegedi lap 1915. évi számából például megtudhatjuk, hogy „a Szegedi Nőipari és Háziipari Egyesület Hadsegítő Bizottsága meleg ruhákkal látja el a frontra küldött katonákat […] de megemlítődik […] a Feministák Egyesületétől érkező 110 pár térdvédő, 96 pár érmelegítő, 8 hósapka és szőrme, vagy a szatymazi Kormányos Mihályné által küldött 2 vánkos, vagy a nyomdatulajdonos Várnay Dezső felesége által adott 250 levelezőlap”.
De manapság a nyolcvanas éveiket taposó asszonyokkal beszélgetve azt is megtudtam, hogy a második világháború idején a Vöröskereszt felhívására a leányiskolákban is szerveztek „stucnikötő akciókat”. A különböző frontokon harcoló katonák számára küldték el az elkészült érmelegítőket. Sőt 1941-ben a Színházi Magazin azt hirdette: „A legszebb szerep ismét az érmelegítők kötése” Ebben a szerepben mindjárt be is mutatta […] Bulla Elmát […] A dámák is kötöttek, amíg a divatszalonban próbára vártak, teázásokon vagy baráti beszélgetések közben. Őket is mozgósította a Főméltóságú Asszonynak, Horthy Miklósnénak […] „melegszívű felhívása”.
Sajnos, ezek alig valamit, szinte semmit sem segítettek a Don-kanyarban hiányos öltözetük miatt a fagytól is folyamatosan szenvedő katonáknak…
Nyelvi érdekességek:
A bukovinai székelyek karmantyúnak is hívták. Ez áll Csibi Krisztina 2007-ben megjelent cikkében. Az 1940-es évek táján használt taksonyi tájnyelvről szóló gyűjtésében Hrotkó Géza „csuszli” megnevezéssel szerepelteti.
A természetjárás magyar nyelvéről így ír Brüll Emánuel az Erdélyi Gyopár című folyóirat 1938. évi egyik számában: „Aztán itt van ez a három régi ismerősünk, a stucni (vagy stucli), gamásni (vagy gamásli, kamásni és kamásli) és zokni. Mind a három német vendég (Stutzen, Gamasche, Socke), még pedig szívesen látott vendég, mert semmiképpen sem akarják nékik felmondani a szállást. Talán mondanom sem kell, hiszen mindnyájan jól tudják, hogy mind a háromnak van jó magyar neve; a stucni annyi mint szárharisnya, harisnya- szár, lábszárvédő; a gamásni magyar neve bokavédő, a zoknidé pedig kúria- vagy rövid harisnya, vagy még találóbb szóval bokaharisnya. A stucni-nak van még más jelentése is, jelenti ugyanis azt a gyapjúból vagy hárászból készült (kötött) hengeres valamit, melyet magyarul csuklóvédő-nek vagy érmelegítő-nek neveznek. Egy puska fajtát, karabélyfélét is stucni-nak neveznek, sőt egy pohárfajtának is ez a neve (karcsú, fölfordított csonka kúp az alakja), annak, amelyben bor-vagy málnafröccsöt, néhol sört szoktak fölszolgálni.”
A pilisi sváb falvakban stucninak nevezték a kályhacső-toldalékot is, sőt a kerékpárosok és más közlekedéssel kapcsolatban állók számára is ismerős lehet a szó, mint műszaki kifejezés.
Egy XX. századi szépirodalmi említés:
Azért a modern szerzőket se hagyjuk említés nélkül – álljon itt egy idézet Romhányi József Mézga Aladár kalandjai című örökbecsűjéből, abból a részből, amikor Mézga Géza épp Aladár fiát neveli – ” A fenti jelenetnek három hallgatója volt. A háromból hárman egymástól merőben eltérő érzelmekkel figyelték ezt a párbeszédet. Paula asszony (Mézga Gézáné szül. Rezevits Paula) közben egy érmelegítőt kötött télire. Úgy tűnt, hogy a kötés meglehetősen lekötötte a figyelmét. Szemét ugyan a megkötött pamutszemekről időnként fiára vagy férjére vetette, de nem kötött beléjük.” Az érmelegítő további sorsáról nem tesz említést az író, de a családtagokról, különösen Aladárról még számos izgalmas részlet kiderül.
Hol lehet ilyesmit látni manapság?
Érdemes megnézni Stiller Gáborné nagykanizsai alkotónak az Élő Népművészet 2015. évi, a Néprajzi Múzeumban rendezett kiállításon bemutatott, bronz oklevéllel díjazott munkáit a kiállításról kiadott katalógus 29/48. oldalán, illetve a magyar-szlovén együttműködésben megszervezett Kézműves Akadémia projekt Kézműves portékák a mindennapokra című kiadványában.
Aki színes gyöngyökkel ékesített változatot szeretne látni, érdemes felkeresnie a gyönki Német Nemzetiségi Tájház kiállítását.
A következő két képen látható több évtizeddel ezelőttről származó gyerekméretű érmelegítőből sajnos már csak egy fél pár van meg, Lieszkovszky Tiborné gyöngyfűző népi iparművész tulajdona.
Hogy készül?
Először fel kell fűzni a gyöngyöket a kötőfonalra – egy-egy párhoz mintától, mérettől függően kb. 500-2000 gyöngy szükséges – és a kötés közben a megfelelő helyekre kell igazítani minden egyes gyöngyszemet. Így nem kell attól félni, hogy lehullik a gyöngy viselés közben. Viszont ez nagyon aprólékos munkát igényel.
A következő képen a sárkányos készül éppen a „nyári műhelyemben”. Ehhez, bizony, már komoly mintarajzot kellett készítenem. Soronként meg kellett számolni, hogy hány szemet kell gyönggyel, és hányat gyöngy nélkül lekötni. Ez nem egyszerű, mert akkor kell belekötni a mintát, mikor a munka visszáján haladunk, és csak akkor vesszük észre az esetleges tévesztést, amikor megfordítjuk a darabot.
Szolgálati közlemény
Hamarosan megvásárolhatók lesznek mind a kész érmelegítők, mind az elkészítésükhöz a minták. Akit érdekel, kísérje figyelemmel a Nemesházi Gyöngymanufaktúra facebook-oldalát és a honlapot!
Ha hasznosnak találtad a cikket, vagy van olyan ismerősöd, akit érdekelhet, használd bátran a megosztás funkciót! Ha kérdésed van, felteheted itt, a kapcsolati űrlap segítségével, vagy a Nemesházi Gyöngymanufaktúra Facebook-oldalán keresztül is.
Nálunk a családban ( Felvidék–Erdély — Magyarország ) közismert volt a télen a csuklón viselot érmelegítő, amit ” STIUCNI” néven emlegettünk.
Igen, közismert névváltozatok a stucni, stucli, sticle is. De hallottam már „karmantyú” néven is említeni.